Eltemettük Meiszter Kálmán festőművészt

Drága Kálmán Bácsi!

Mit mondhatunk rólad, a 94. életévében elhunyt föstőről? A föstőt értékeljék majd a művészettörténészek, kritikusok. Nekünk te az Ember még a föstőnél is fontosabb. Egyszerű ember voltál, a szó nemes értelmében. Természetes intelligenciával, komoly szakmai tudással, tiszta szívvel, egyenes derékkal, jóakarattal. Nálad az igen igen, a nem nem volt.

Nagyon tudtál szeretni, ezért könnyű volt téged is szeretni. Hatalmas szíved volt. Két kézzel szórt a kincseid. Sosem érdekelt a pénz, hatalom, karrier. A szeretet éltetett. Szeretted az életet, és tudtál is élni, pedig az nem kényeztetett el, megpróbáltatásból is jutott bőven. De olyan természettel ajándékozott meg, hogy mindig meg tudtad látni a rosszban a jót, a csúnyában a szépet. Mindenkit igyekeztél elfogadni, ahogy volt. Kerülted a konfliktusokat. Ha nem értettél valakivel szót, inkább elkerülted anélkül, hogy az igazadból egy jottányit is engedtél volna.

A szeretet hűséges föstője voltál. Figyelmes, sosem zárkóztál elefántcsont toronyba. Hűséges mindazokhoz, akiket megszerettél, sokszor akkor is, ha érdemtelenné váltak. Minden munkádban benne van a teremtett világ csodálata. Művészként és emberként egyaránt érzékenyen csodálkoztál rá a világra, és úgy tudtad lefösteni, hogy mi kevésbé érzékenyek is meglássuk benne a csodát. Tőled senki sem mehetett el üres kézzel. Úgy osztogattad szét alkotásaid, ahogy a Boldog herceg önmaga kincseit.

Közösségszerető, közösségépítő ember voltál. Három évtizeden át évenként megrendezett kerti partijaid Kőbánya kulturális eseményeinek számítottak, ahova meghívást kapni valódi megtiszteltetés volt. Nem pusztán megvendégelted ezt az igen népes baráti társaságot, hanem mindenkit meg is ajándékoztál. Hónapokkal előtte elkezdted készíteni a kis rajzaidat, krokikat, kisebb festményeid, amik a jótékony célú tombola díjai lettek. Később verseid, írásaid rendezted két kötetbe, amiket szintén szétosztogattál. És mindig volt fődíj is, természetesen egy-egy nagyobb méretű képed. Úgy számoltál, hogy senki ne mehessen el tőled üres kézzel, hát még üres szívvel. Hosszú éveken át támogattad a tombola bevételén túl festményeiddel is a kerület rászoruló családjait, gyerekeit. Ezeken az összejöveteleken néhány, általad összeállított versed felolvasásán túl, meghívott előadók irodalmi, zenei műsorait hallgathattuk. De ezek a közösségi összejövetelek lehetőséget adtak a résztvevőknek arra is, hogy kötetlen beszélgetéseket folytassanak, új ismerettségeket köthessenek.

Érzelmes ember voltál. Műveidből a virtuóz technika, biztos ecsetkezelés mellett az élet és az ember határtalan szeretete árad. Szeretted a színeket, tisztelted a formákat. Szerettél élni, de a szorgos tevékenység is lételemed volt.

Megadatott neked, s még inkább nekünk, hogy ott lehettél az idei életmű kiállításod megnyitóján. Egy két héttel előtte kórházba kerültél. Komolyan aggódtunk érted, de az orvosok és nővérek segítségével összeszedted magad. Ahogy mondtad, elzavartad a Kaszást. Fáradt, de boldog és büszke voltál. Sokan eljöttek a „fogyó régiek” közül.

Egy héttel halálod előtt jártam a műhelyedben. Órákon át beszélgettünk. Közben két kisebb képet ajándékoztál, egyiket a polgármester úr születendő gyermekének, másikat nekem. A másik kép első pillantásra megdöbbentett. Tűzbeborult föld felett, feketén barnuló fák között megbújó templomtoronnyal, középütt a napkorong sárga-narancs színéből vakító sárgán lángoló égi láthatárral. Annyira meglepett a kép, nekem szokatlan és tőled idegennek tűnő színvilága, hogy rákérdeztem: ez napfelkelte vagy naplemente? Rám néztél, nagy szemeidben fáradt szomorúsággal: Tiborkám – mondtad - ez már a Naplemente. Előttem  szignáltad MK monogrammal, és raktad fel a kép akasztóit, amit te magad készítettél konzervdobozból kivágva. Kissé nehezen engedelmeskedtek már az ujjaid, ezért lassabban készültél el, miközben szelíden mentegetted a kezed. Elfogadtad az öregedést, nem lázadoztál. Igyekeztél alkalmazkodni, fogyó erőd derűsen  beosztani.

A kiállításod vége előtt pár nappal ismét kórházba kerültél. Minden nap beszaladtam hozzád, de nem javultál. Megismertél, de pár szót tudtunk már csak váltani, később már azt se. Mi még bíztunk benne megerősödsz, de te már búcsúztál. Mi még annyi mindent szerettünk volna hallani, olvasni tőled. Te már tudtad, fogytán az időd.

Ülök a gépemnél, előttem a Naplementéd. Nézem, és megtelik a szemem könnyel, mert elvakít a búcsúzó nap. Fáj belenézni, elfogadni.

Drága Kálmán! Egy dologban tévedtél. Másodszor nem a Kaszást küldték, hanem az ég legszebb Angyalát, hogy a meghasadt, ólomnehéz aranyszíved hazavigye. Csoda-e, hogy: így nem zavargattad, immár azt is odaadtad, s helyettünk Őt választottad!

Weeber Tibor